Március 13.

Éjszaka még Nurniaéknál voltam(aki a KISA titkárnője volt ekkor), teáztunk(koreiai teát használnak, amit Mijin hozott!), és megbeszéltük a hajnali indulás részleteit. Mivel nem tudtuk a teljes létszámot, aki feliratkozott az útra, ezért úgy döntöttünk, hogy együtt indul el hajnali 4 órakor a lakónegyedünktől… Elköszöntem, majd pár órát aludtam – volt, aki le sem feküdt már, mert feleslegesnek ítélte-, majd 3 kor már fel is keltem. Elvégeztem a reggeli teendőimet, áramtalanítottam a szobámat, reggeliztem, majd a előre elkészített csomagjaimmal elindultam Nuriaékhoz. Ahogy kopogtattam, kissé lassan nyitották ki, ugyanis elaludtak. Volt is nagy riadalom, és kapkodás(mint később kiderült, otthon is hagytak ezt-azt). Segítettem nekik pakolni, majd a megbeszélt időben el is hagytuk a házat, igaz, a lányok nem voltak túlságosan felkészülve(a vizes haj, és egyebek elég kellemetlenek voltak számukra). Ahogy sétáltunk le az egyetemre, ahol a busz várt már ránk, hirtelen egy kisebb csapatot értünk be. Többen is jöttek a környékünkről, mint gondoltuk. Minket is beért egy nagyobb – szintén a szomszédokból verbuválódott- csapat, és mire leértünk az egyetemre, azt vettük észre, hogy a cserediákok közül, akik a szomszéd lakásokban laktak, szinte mindenki jelentkezett a kirándulásra. A buszvezető, hűen a finn precizitáshoz, pontban 4 órakor el is indult – itt elég kellemetlen, ha valaki késik…

Mivel sokan nem aludtak előző este, illetve a korai kelés hatására és az állandó sötétség miatt, hamar elcsendesültünk és elaludtunk a buszon. Két óra múlva felkeltem, és a megszakadt beszélgetést folytattam Christinnel, a Hong-Kongból érkezett lánnyal, aki Mónikával(az egyetlen magyar lánnyal) lakott együtt az én épületemben… Képeket mutogatott a városáról az Iphone-ján, és mesélt sok érdekességet.

Az út elég izgalmas volt számunkra, mivel nem voltunk hozzászokva, hogy jeges-havas,takarítatlan úton 100-al buszozzunk.

Mindezt egy olyan sofőrrel, aki vezetés közben a kormányon olvasott és sms-ezett…

A táj lenyűgöző volt, bár már megszoktuk a havat, így visszanézve ismét elámulok, hogy mennyi időt töltöttünk a havas kontinensrészen.

Pár óra múlva már közel jártunk a szállásunkhoz. Az úton közlekedő síelőkre és a kóválygó rénszarvasokra kis táblák hívják fel a figyelmet

A központban egy bolt, egy posta, és pár kisebb hotel van, melyek a szomszédos hegy sí forgalmára alapozva vetették meg itt a lábukat.

Persze, az egyéb extrém sportok kedvelő is megtalálják itt a számításukat, ugyanis több üzlet is kínál Hómobilozási és egyéb lehetőségeket…

Az idősebb helyiek egy különleges és egyszerű szerkezettel járkálnak, mely használhatóságát úgy érzem, nem szükséges ecsetelni.

A helyet Lettovilla-nak nevezték:

Miután megvásároltuk a boltban a szükséges élelmet és egyéb dolgokat, amik az elszigetelt szálláson az erdőben elengedhetetlenek, indultunk is tovább, hogy meglátogassuk a közeli Hasky farmot.

A farmon dolgozó hölgyek készségesen körbevezettek a területen, elmesélték a tudnivalókat, a kutyák jellegzetességeit, és gyorstalpalón elsajátíthattuk a szán használatát és mőködését.

Miután megtudtuk, hogyan érdemes cselekedni rendkívüli helyzetekben, és milyen az általános Husky szánvezetés, neki is indulhattunk rögtön kipróbálni ezt az ősi közlekedési módot. Az alapvető motívum a határozottság volt…

Már a kutyaszánokat felkészítve vártak bennünk bent az erdőben.

Kedves segítőink vigyáztak, hogy a kutyák ne szökhessenek el, amíg mi át nem vesszük az irányítást.

A kutyák már alig várták, hogy indulhassanak, és ahogy az ember felemelte a lábát az acél fékekről, a hat szánhúzó kutya csaholva vette neki magát az ősi feladatának, mely a vérébe van kódolva már évszázadok óta…

A nyers erő, mellyel a kutyák húztak minket lenyűgöző élménnyel párosult, ahogy ott bent, az erdőben a kutyákkal siklottunk a ropogós hótakarón…

Miután vége szakadt ennek a hihetetlen élménynek, körbemehettünk a kutya farmon, és megismerkedhettünk a szánhúzó kutyákkal egy kicsit közelebbről…

A nagyokkal…

… és a kicsikkel…

Miután nem tudtuk rávenni a helyieket, hogy elvigyünk akár egy kis Husky-t is, kissé búsan távoztunk, és forró csokiba fojtottuk bánatunkat.

Majd folytatódott az utunk a rénszarvas rezervátumba, de mielőtt még eljutottunk volna oda, készítettünk pár csoportképet. Az egyhangú beállítást igyekeztem megtörni már az 5. ugyanolyan fényképnél…

folyt. köv.

KEDVES MINDENKI!

A TÖRTÉNETEK HAMAROSAN FOLYTATÓDNAK, AHOGY VÉGE A VIZSGAIDŐSZAKNAK, REMÉLHETŐLEG SIKERÜL FELTÖLTENI A LEMARADT RÉSZEKET MÉG… )))

Március 11.

A múlt héten voltunk ismét úszni. Az uszodában van egy nagy szauna, amit ingyen lehet használni(természetesen). Egy rövid idő után éreztem ismét a fájdalmat a fogamban, ezért elhatároztam, hogy elmegyek a fogorvoshoz. Finnországban nemlehet csak úgy besétálni a rendelőbe és várakozni, így felhívtam a rendelőt, és kaptam egy időpontot. Az egyetemi rendelő alapvető kivizsgálásai a hallgatói kártyával rendelkezőknek ingyenesek, a beavatkozások ára a haza ellátás árai körül vannak.

A rendelőbe lépve nagyon meglepődtem, mert 2 ember várakozott összesen és azok is hamar bementek. Elég jó ez a rendszer, mert így a rendelő jobban gazdálkodhat az idejével, és egyenletesen eloszthatja a betegeket, így kikerülve a napi ingadozás kockázatát(és ezzel összefüggően a túltherhelést).

A várakozó helyiség igen barátságos , 2 plazma Tv vel, amiken sok csatorna van, kellemes bútorok és  színek.

Hamarosan szólítottaka rendelőben és bár nem tudták kimondani a nevem, megértettem ,hogy én jövök. A rendelőbe lépve a fogorvos lelkesen üdvözölt és származásom felől érdeklődött. Majd beültetett a székbe, és megkérdezte, van-e gyógyszer allergiám és hogy szeretnék-e fájdalomcsillapítót. Majd hozzá is kezdett a művelethez. Megkereste a lyukat és beadta a fájdalomcsillapítót, ami öt perc múlva már hatott is. Közben beszélgettünk, és viccelődtünk –ezzel oldva a kezdeti feszültséget-. Majd egy 10 perces fúrás-farágás után lezárta a lyukat és végeztünk is. Kissé meglepődtem, mert semmit sem éreztem és ezt szóvá is tettem. Ezen meg ő lepődött meg és kérdezte, hogy milyen orvosoknál jártam eddig…

Miután elköszöntem, igyekeztem a pénztárhoz, és vártam a fekete levest: az árát az ellátásnak. Nagy megdöbbenésemre 13 Eurót kellett mindössze fizetnem, ami az otthoni áraknakka egyenlő, sőt talán már otthon drágább is . Viszont otthon még soha nem volt ennyire „kellemes” a kezelés…

Ezen felbuzdulva kértem egy időpontot az általános orvoshoz egy generál kivizsgálásra, mert ahogy mondták, az ingyenes és mindent megvizsgálnak az emberen. Sajnos az az időpont elcsúszott, mivel csőtörés volt a rendelőben, ezért még várnom kell egy rá…

Amolyna közhely itt, hogy ha az ember eljön tanulni Finnországba, akkor elvégeztet minden létező kivzsgálást magán, mivel a rendelők nagyon jól felszereltek, és mindent ingyen végeznek, és még csak várni sem kell rá(mindössze időpontot kérni)…

Március 8.

Az előző héten kaptuk emailben a meghívást a hivatalos „ice-fishing” (jéghorgászat) nevű rendezvényre. A tavakat 30-40 cm-es jégréteg borítja egészen áprilisig, így biztonságban tudnak az itteniek e nyugodt sport téli verziójának hódolni.

A horgászat népszerűsítése érdekében a szervezők díjakkal ösztönözték a minél nagyobb részvételt. És ugye mi is lehetne motiválóbb az egyetemisták számára, mint a hóban hűtött finn vodka.

A lelkes halászok nyomát lépten nyomon látni lehetett, a jégmező tele volt lékekkel. Barátaim lelkesen készültek újabb lyukak fúrására, mivel az eddigieknél nem jártak sok sikerrel és gondolták, távolabb mennek a többiektől…

A szervezők biztosították számunkra a szükséges felszerelést, nekünk csak virslit kellett vinni, amit a kinti flekkeneken tudtunk sütögetni, miután megéheztünk és már fáztunk.

Az eszköz,amivel a beavatkozást végezték, emlékeztet egy otthoni szerszámra, amivel oszlopok lyukait szoktuk kifúrni. Lelkesen vágtak újabb és újabb lyukakat a jégpáncélba, és nem rettentek meg a hidegtől sem, hogy elérjék céljukat( a hal kifogása mellett ugye ott volt még a motiváló ajándék is).

Az idő kellemes volt(mondom ezt a hideg ellenére,amihez már hozzászoktunk), ugyanis itt északon a kellemes időt abban mérjük, hogy süt-e nap. Ha süt, akkor bizony már kellemes az idő – igen, ha nem sőt, és még a szél is fúj, akkor bizony igen kellemetlen tud lenni.

Egyes helyeken, ahol már sok léket fúrtak, egyre több víz jött a felszínre, és kezdett olvadni a többi rész is, így megnőttek a lyukak, és a hó szépen „vizesedett”, nagy tócsákat képezve.

A lelkes horgásztársak eltávolodtak egymástól, amennyire csak tudtak(elég nagy volt a tó), olyaninnyira, hogy délután együtt ebédelve pár emberrel, akkor derült ki, hogy bizony ők is kint voltak egész nap, csak éppen egy másik részén a hatalmas jégtáblának.

Voltak, akik már nagyon régen kint voltak – megszállott horgászok- , de úgy tűnik, ezen körülmények között kevésbé van szerepe a „normális” horgászat szerzett rutinnak. A legtöbb, és legnagyobb halat ugyanis olyan lányok fogták, akik soha nem horgásztak még…

…míg a régi nagy horgászoknak bizony be kellett érniük a kis halak sütögetésével… : )

Az eredményeket a mérések után kihirdették, és kiosztották a várva várt jutalmat.

Ebéd után pedig megnéztük a floorball mérkőzést, ahol szurkolhattunk a helyi csapatnak.

További Képek:

Ice – fishing

A közösségi élet folyamatosan fejlődik, egyre több kapcsolat bontakozik ki, és fura mód, egyre több időt töltök a koreaiak társaságában. A lengyeleken kívül ők a másik nép, akikkel nem volt sok interakcióm ezelőtt, és nagyon kellemes tapasztalataim vannak velük kapcsolatban. Van közöttük három szociológus, így sok közös óránk van. A többiekkel pedig véletlenül összeraktak egy kabinba még a tallini utazáson, íyg ismertem mindenkit. Nagyon kedves és előzékeny emberkék, és általában nagyon jó hangulatot tudunk magunk körül teremteni, benne vannak minden jóban… Néha furán néznek rám az egyetemen, mikor koreai barátaimmal ebédelek, vagy megyünk valamerre… Meghívtak Koreába, és mivel mondtam nekik, hogy szívem szerint Japánba mennék, amire közölték, semmi gond, ha meglátogatom őket Söulban, elvisznek Japánba. Mijin-nek ugyanis édesapja ott tanult és ott is éltek egy darabig, így van némi kapcsolatuk. Felvettem a koreai-japán utat az 5 éves tervbe, és remélhetőleg ellátogathatok azokba a híres japán falukba, amik olyan csendesek és nyugodtak, elképzelhetetlen tájat festve az ember szemei elé. És ha szerencsém van, még az ősi szamurájok birodalmát is megismerhetem…

A spanyolok a másik oldal, és bár nincs személyes konfliktusom velük, sőt… elég érdekes magatartást tanúsítanak, és még Xavi barátom is (aki bár katalóniai – ami Spanyolországban van), megjegyzi, hogy bár egy helyről valók, mégsem képes sok időt együtt tölteni velük. Egy kicsit a nemtörődömség és a mások iránti közönyösség érzetét keltik az emberekben, és mivel vannak elegen, ezért jól elvannak saját magukkal, mások pedig nem keresik szükségszerűen a társaságukat, mert egymással nem hajlandóak angolul beszélni. Ahogy figyeltem, sok és mély itteni kapcsolatra nem tettek szert más kultúrákból, sőt, a finn nyelv tanulását is elutasítják, mondván, hogy őket nem érdekli, és egyébként sincs haszna(és bár tény, hogy sokan beszélnek angolul a finnek közül, mégis ez egy fajta gesztus feléjük túlünk, külfiktől, amit értékelnek is, és máshogy reagálnak). Ettől függetlenül semmi gond nincs velük, bár sok időt nem töltök velük, mert nincs túl sok közös programunk. A sportot messziről kerülik(még a focit is, ami meglepő) és egyéb közösségi rendezvényeken is csak elvétve jelennek meg.

Az afrikaiak viszont nagyon barátságosak, és mondhatni szerények, már majdnem alázatosak. Van pár phd. Hallgató Afrikából, és nagyon kedvesek. Pár napja Xavi és egy afrikai fiatalember társágában ebédeltem, és sok érdekességről beszélgettünk. Shekan mesélt nekünk a jelenlegi gazdasági ás politikai helyzetről, és bár biotechnológia volt a szakterülete, meglepő módon nagyon jól ismerte egész kontinense és a világ történelmét(sőt, még Magyarország egyesek időszakait is). Érződött, hogy művelt, és bár nagyon kíváncsi voltam a hátterére, nem kívántam illetlen kérdésként szegezni neki, hogy művelt családból származik-e. Kicsit restelkedtem, mert nehezebben tudtam hozzászólni a spanyol és francia gyarmatosítók témájához(először, mióta itt vagyok), ugyanis a történelem –bármennyire is érdekelt- a középiskolai éveimből csak a bemagolt évszámok kirajzolódó emlékekeként tört fel bennem(akik annak idején a GDEMK középiskolában azokon a bizonyos történelem órákon ültek velem, bizonyára megértik miért… : ) ).

Egyre többet tudok meg mások népének történetéről, és mindezt élvezetes beszélgetésekben , vitákban. Ez a legélvezetesebb módja e terület tanulásának. Így kezdem egyre jobban becsülni ezt az ágát világunk tudományának.

Már közel két hónapja vagyok Finnországban, és kezdem magam egyre jobb formában érezni. A rengeteg biciklizés, a sport és a friss levegő, túrázás és persze a szauna igazán jó hatással van rám. Amolyan 5 hónapos wellness ez. A tekerés is egyre jobban megy, mikor hazafelé megyek, folyamatosan döntögetem a saját rekordomat, hogy meddig tudok felmenni, mielőtt leszállnék. Már az emelkedő feléig eljutok!

Már nagyon rám fért egy ilyen generál felújítás. Mióta megszereztem a jogosítványomat, egyre kevesebb időt töltöttem „természetes közlekedési eszközök” használatával, úti célom elérése érdekében. 17 éves koromtól kezdve folyamatosan, először autóval, majd motorral jártam. Ennek már több, mint 6 éve! Elég hosszú idő, és az elmúlt években egyre kevesebb időt tudtam tölteni mozgást igénylő hobbikkal. De ennek vége. Elég nehéz, de folyamatosan térek át egy másfajta életmódra, ami teljesen eltér egykori „elnöki” életmódomtól. Végre normálisan működik minden körülöttem, és már csak magamon kell állítani… : ) Reggel igyekszek korán kelni, mivel a reggeli munkavégzés sokkal hatékonyabbnak bizonyul az éjszakainál, és jóval egészségesebb, a természetes fényről nem is beszélve(és annak hatásáról az emberi szervezetre és a szemre).

Március 7.

Az időjárás ismét kegyes volt velünk, így szép napos délutánunk volt. Ezt kihasználva, igyekeztem is a kilátóra, hogy szétnézhessek a nap utolsó sugarainak fényében.

A befagyott tavak fehér szigeteket alkotnak az erdők között, behálózva a környéket.

Bátrabbak ilnyekor kihasználják a helyzetet, és rögtönzött autóutakat létesítenek a cél gyorsabb megközelítése érdekében.

Majd hamarosan alábukik a nap…

És hamarosan már csak egy vékony csík látszik belőle, jelezve, hogy elérkezett az idő az indulásra.

Március 6.

A Kuopioi Egyetem Rektora hivatalos fogadást rendezett nekünk . Miután megérkeztünk, felakasztottuk a kabátunkat és bementünk a nagy aulába. A rektor és Kirsi ( a külső kapcsolatok igazgatónője) álltak az ajtóban, és mindenkivel kezet fogtak.

Miután bemutatkoztam, készíteni akartam pár fotót, ahogy fogadják a hallgatókat, mire Kirsi magához intett. Kicsit meglepődtem, hogy miért nem fotózhatok, és kíváncsian vártam mondandóját. Arra kért, hogy majd küldjem el neki a fotókat, mert nézegeti a képgalériáimat, amiket az utazások után rakok fel, és nagyon tetszenek neki, Mondta, hogy sajnos az egyetem hivatalos PR fotósa nem akart részt venni a mai napon ,és ezért engem kért meg, hogy továbbítsam neki a képeket, és járuljak hozzá, hogy használhassák azokat. Természetesen igent mondtam, és nagyon örültem a felkérésnek, és megtisztelve éreztem magam…

Egy rövid beszéd után meghallgathattunk egy nagyszerű kórust a városból, akik rendszeresen kaptam meghívásokat a világ minden tájáról.

Majd a rektor átadta a kitüntetéseket az év legjobb tanulóinak, amihez egy kis ösztöndíj kiegészítés is társult…

Az egyik legjobb tanuló Sayon volt, egy kedves barátom Kenyából, aki még soha nem fogyasztott húst életében, és vannak Sherpa barátai.

Beszélgettünk az este során, és mondta, hogy nagyon kíváncsi erre a Magyarországra, mert ha olyan emberek élnek ott, mint én, akkor nagyon jó hely lehet…

Miközben elfogyasztottuk a desszertet , Kirsivel beszélgettem a magyar mentalitásról, a jelenlegi helyzetről, és hogy milyen összefüggés van a kettő között. Nagyon meglepődött, amikor leírtam neki a jelenlegi helyzetet, de aztán eszébe jutott, hogy volt régebben egy PHD hallgató nála, Lazló(az ó kiejtésével), aki ugyanezeket mesélte neki, miután hazatért, és visszament meglátogatni őt – bár akkor még azt gondolta Kirsi, hogy amiatt beszélt úgy Lazló, mert sok időt töltött a finn társadalomban. De most, hogy tőlem is ugyanazt hallotta, már jobban elhitte mindezt.

Kirsi nagyon kedves és segítőkész, valamint nagyon jó munkát végez az egyetem, ezt nagyon könnyű felismerni.

A fogadáson beszélgettünk Veronikával arról, hogy szeretnék szervezni ápr túrát szlovákiába, és jól jönne egy helyi kontact. Ő és a barátnője is lelkesen örömmel fogadták a kezdményezést, és mondták, hogy bármiben segítenek és szívesen látnak.

A hivatalos fogadás végén hangosan megköszönte a részvételt, majd felszólította a tömeget, hogy kövessük őt a Lukema-ba ( a Hallgatói Önkormányzat épülete), ahol folytatódik a party, és az egyetem gondoskodik még egy kis pezsgőről és borról…

Még néhány kép itt:

The Rector’s Reception at the UKU

Március 2.

Este rendeztük (a KISA keretein belül) az International Food Day-t, vagyis a nemzetközi ételek napját. Mindenki elkészítette saját speciális ételeit, és elhozta az egyetemre, majd megkóstolhatta másokét. A lányok annyira komolyan vették ezt a rendezvényt, hogy már napokkal előtte elkezdték a készülődést. Volt ott minden, a világból: zöldség mix speciális öntettel Kenyából, spanyol omlett, Kembabo Koreából, krumpli öntet a Kanári-szigetekről, fűszeres pulyka Indiából, kínai párolt zöldségek, lengyel káposzta hússal, pakisztáni édesség, olasz spagetti, finn raikki, orosz sütik, cseh tészták, észt házi teakülönlegességek.

A rendezvényt hivatalosan én nyitottam meg, mint a KISA alelnöke Nuriaval, aki igencsak széleskörü tapasztalatokkal rendelkezik egyéves ittletének köszönhetően.

A magyar specialitást egyszerű szendvicsekkel és Piros arannyal és Gulyáskrémmel pótoltam(mivel sajnos Móni nem tudott jönni, így a főzés tudományának hiányában elmaradt a komolyabb étel). Viszont nagy meglepetésemre a szendvicsek nagy sikert arattak a hazai ízesítőknek köszönhetően…

Néhány kép még az alábbi linkrekattintva :

International Food Day

Miután befejödött a rendezvény, feltakarítottunk, elpakoltunk mindent és bezártuk a HÖK irodáját és a konyhát. Majd egy pár lelkes emberkével elindultunk éjszakai szánkózásra a közeli dombra, ami a kilátó alatt volt.

Majd felmásztunk a toronyra, és gyönyörködtünk az éjszakai látképben.

Február 23.

Thoumas nemrégen jött ki a korházból és még mindig otthon kell maradnia. Volt egy kis gond a lábával, ezért műtét után még 3 hétig otthon tartották a terhelés elkerülése végett. Úgy gondoltam, teszek egy látogatást nála, ha már együtt dolgozgatunk a KISA projekteken – amúgy is illik az alelnöknek látogatást tennie elnökénél a munkaidőn kívül is. Kicsit nehezen találtam meg a címet, amit megadott, az érdekes utcarendezésnek köszönhetően. Végül sikerült eljutni az ajtóig, ahol a következő kihívással kellett szembenéznem: azt gondoltam, fel fogom ismerni Thuomas vezetéknevét, de nem emlékeztem rendesen, és a kaputelefonon –számomra- szinte egyforma nevek voltak. Így aztán az ösztöneimre hagyatkoztam – és homályos emlékeimre- amik 1 elsőre meghozták a sikert.

Mikor beléptem a szűk lakásba, Thuomas mankókkal fogadott és két hosszú varrat látszott a lábán. Nem gondoltam ,hogy ilyen komoly műtéte volt. Leültetett és beszélgetni kezdtünk. Közben hazajött a barátnője is, Mina, akitől megtudtam, hogy gimnasztika tanár és mellette az egyetemen tanul boitechnikát, és arról is mesélt, hogy bár elég kicsi ez a lakás, így is elég nehéz fent tartani, ugyanis 1200 Eurót fizetnek érte havonta, és ez még olcsónak is számít.

Aztán a szaunában folytattuk Thuomassal a beszélgetést. Összehasonlítottuk a magyar és a finn gazdasági, oktatási, stb. rendszereket, megvitattuk az iraki válságot, és sok egyáb dologról is beszéltünk. Majd mire elérte a 120 fokot a hőmérő, úgy döntöttünk a 3. kör után, hogy itt az ideje befejezni. Majd fényképeket mutatott, és mesélt a katona évéről. Nem is tudtam ,hogy katona is volt. Ez nagyon meglepett. Őszintén szólva, nem néztem ki belőle. De az volt, sőt, őrnagy, és ő volt az osztagban a speciális fegyver szakértő is. Mesélt a hadseregről, a finn-orosz háborúról, és hogy mit hagyott hátra a finnek és oroszok viszonyában. Azt is megtudtam, hogy Finnországban a hadsereg folyamatosan visszahívja a leszerelt katonákat évente egy rövidebb utó(vagy tovább) képzésre.

Ahogy beszélt a finn-orosz háborúról, egy furcsa érzés fogott el…

Csak hettekkel később derült ki, hogy anyuája orosz, apukája pedig észt, ezért mind a kettőjüknek nehéz dolgoznia itt. Ő pedig finn, de a szülői nevelésnek köszönhetően sikerült egy instabil identitást kialakítani benne, ezért sehová sem tartozik (talán ezért foglalkozik a külföldiekkel a KISA-ban).

Elég sok időt töltöttem már ott, és úgy gondoltam, hogy ideje eljönnöm. De marasztaltak vacsorára, aminek nem tudtam ellent mondani. Megkóstoltuk Mina répatortáját is, ami nagyon finom volt… : )

Majd beszélgettünk még egy kicsit, aztán eljöttem. Úton hazafelé, azon gondolkodtam, hogy úgy tűnt, eléggé örült, hogy meglátogattam, és úgy tűnik, a kezdetleges merevség a közöttünk(a részéről-amit félig finn voltával magyarázok) valamennyire feloldódott…

Közel 1 órába telt, amíg hazaértem, de jólesett a tekerés a friss levegőn a hóban…

Köszönöm mindenkinek, hogy érdeklődik irántam, igazán jóleső érzés (így már több,mint 3 hónap után különösen – becsülöm kitartásotokat )…

Miután elindult a blogom, az első két hét után a WordPress nemzetközi statisztikái alapján az 5 legdinamikusabban fejlődő és leglátogatottabb oldal között volt. 2 hónap után már több, mint 2000 látogatás történt. Egyes fejezetek megjelentek más, otthoni internetes portálon is(természetesen előzetes belegyezésemmel), ahol hónapokon át (több történet is) benne volt a legolvasottabb top 10-ben, ebból kettő az 1. és 2. helyen és összesítve több ezren olvasták…

A WordPress belső stataisztika programja képes azt is megmutatni, hogy milyen kulcsszavak keresésére tévednek az emberek e blogra. Páran finn éttermet keresve találtak ide… hátha azóta megjött a kedvük az utazáshoz is…

A blogom elkezdésének több célja volt : egyfelelől a barátaimmal tudatni szerettem volna, hogy mi történik velem,milyen élményeim vannak, mesterségesen létrehozzak egy informatív közeget, amin keresztül talán kicsit többet tudok átadni saját élményeimből… hogy velem lehessetek..

A másik, szélesebb körnek szóló cél, a külföldi tapasztalatszerzés propagálása (mint a DE Külügyi Bizottságának volt elnökének, számomra ez már amolyan relfex), Finnország bemutatása, és remélhetőleg némi kedvcsináló a bizonytalanoknak. Vagyis sokkal több ez a blog, mint amire előszőr szántam… Remélem, tudok pár hasznos infóval szolgálni az érdeklődőknek, és persze , remélem, hogy kedves barátaim, élvezitek a történeteket, ahogy én is megtörténtüket…

Külön üdvözlöm Mónika anyukáját, és bár még nem találkoztunk, remélem, majd arra is sor kerül!

Február 22.

 

Reggel a szokásos felkészülésemet végeztem a bicikliútra(mivel eléggé hideg van a bringán, így rendesen neki kell készülni), miközben hangos gyerekzajra lettem figyelmes. Letámasztottam a kerékpáromat, és elindultam a hangzavar felé. A helyi általános iskolába járó gyerekek voltak, akik a testnevelés óra keretein belül a cross-country síelést tanulták…

Már kezdem megszokni, hogy hatalmas hóban, -10 fokban bringázok havon-jégen keresztül… Az első esésem után kicsit elbátorodtam, de az már majd egy hónapja volt, és azóta jobban megy. A buszt nem használom, mindenhová bringával megyek, reggel-este. A legtöbben így tesznek az itt élők. Vettem egy nagyon jó kesztyűt, bár nem túl meleg, de kinti sportolásra tervezték, és nagyon jó a fogás vele. Ezt használom, ha fotózni megyek, vagy bringázok. Elég melegen tartja a kezem ahhoz ,hogy ne fagyjon át… A domb, amiről lefelé gurulunk az egyetem felé, annyira meredek, hogy ha fékezés nélkül megyek, akkor általában elhagyom az úton haladó autókat, és mire leérek, nem látok semmit a könnyeimtől… De ez a legélvezetesebb része a bicikli útnak(és kb. 5 perc, ha nagyon gyorsan  tekerek, amíg leérek az egyetemre)m és egy kicsit élvezhetem a sebességet…(hiányzik a motorom)…

 

A mai órát egy elég jól felszerelt teremben tartották, ahol használhattuk a gépeket. Az egyetemen rengeteg gép van egyébként, amit használhatunk, a folyosókon, és minden szabad területen hozzá lehet férni(otthon az első ilyen próbálkozás után megcsappanna a gépállomány)…

Február 17.

 

A szokásos esti levelezésemet bonyolítottam, mikor hirtelen elment az áram az egész lakásban… Hangos kiabálást hallottam kínaiul, majd rohangálást. Előkaptam a zseblámpámat, áramtalanítottam a gépet a szobámban, majd kimentem felmérni a helyzetet. Chen éppen valamit sütött, mikor elment az áram, valószínűsítettem, hogy az elektromos sütő miatt. Kimentem, hogy megnézzem, vajon csak nekünk van ilyen problémánk, vagy másoknak is. Máshol volt áram, így már tényként kezeltem a feltételezést, hogy a sütő miatt égett ki egy biztosíték. Neki is láttam szétszedni a biztosíték szekrényt, abban a reményben, hátha sikerül találni pótbiztosítékot, és beszerelni. Sajnos csak kiégett volt, így kénytelenek voltunk hívni a Kuopast, a szállásadó céget, a problémánkkal. Mivel speciális biztosítékaik vannak(nem hasonlítanak a magyarra egyáltalán), így esélyünk sem volt, hogy beszerezzük a megfelelőt.

A szerelő 1 órán belül kiért és nekilátott kicserélni.

Mivel éppen mindenki a vacsorához készülődött, tökéletes volt az alkalom az első közös vacsorához(1hónap után). Zseblámpák világították be a sötét konyhát, és kellemesen keveredtek a távol-keletei és európai illatok, miközben meséltünk egymás országáról. Izgalmas volt, ahogy utat nyitott a zárlat a közvetlenebb légkörhöz… J

 

Ahogy befejezte, felkapcsolta a főkapcsolót, de az megint kiverte a frissen cserélt biztosítékot. Mondtam neki, hogy valami gond lehet a sütővel, azért vágta ki ismét. Meg is nézte, és mikor szétszedte, nagy átkokat szórva még a sütő készítőire is, dühöngve ment vissza az autójához, pót alkatrészekért. Majd mikor visszajött, kicserélt ezt-azt a sütő elektromos foglalataiban, és ismét megpróbálta felkapcsolni a hálózatot. Ismét sikertelenül. Közölte, hogy nem tudja ma megjavítani, majd holnap kijön valaki. Chen beszélt a központtal, és nem túl választékos nyelvtudásával próbálta elmagyarázni a központosnak, hogy holnap délelőtt senki nem lesz itthon – mint utóbb kiderült, sikertelenül, ugyanis még pont elcsíptek reggel, mikor éppen a suliba indultam, így meg kellett várnom, amíg végeznek).

Mi a tanulság? Ne nyúlj más ország biztosíték dobozához – ha nem vagy a szakmában.

Ha szeretnél közelebb kerülni az emberekhez, verj ki egy biztosítékot… De feledd, ha sütöét találod kiverni, két napig nem fogsz tudni főzni…

 

Finnországban, ahogy minden, úgy a hajvágás is igencsak drága. Egy átlagos férfi hajvágás (specifikációitól függően) 20-30 Euróba kerül. Ez nem túl barátságos ár, ezért a helyiek azzal álltak elő, hogy megnyitják a saját fodrászatukat. Ez abból áll, hogy 2 havonta megrendezik a Cut your hair nevű nyílt rendezvényt, ahová sokan eljönnek, akiknek hajvágásra van szükségük, és egyszerűen levágják egymás haját. Nagyon költség hatékony, és jó hangulatú rendezvény, ahogy mesélték. Persze, nem árt, ha körültekintően választjuk meg azt a személyt, akire rábízzuk hajunkat – bár, ha egy hajvágó gép végigtolásáról van szó, talán lehetünk engedékenyebbek is- .

Mivel ez a nyílt nap még nem jött el, viszont a hajam igencsak hosszúra nőtt már (szándékosan növesztettem a hideg miatt, és jó szolgálatot is tett,mikor érkeztem), úgy éreztem, itt az ideje levágni.

Bár jó meleg volt a hidegben, sok probléma volt vele. Az edzések után sokáig vizes volt, ha sokat voltam sapkában, akkor egy idő után könnyen beleizzadt, és nem volt túl kényelmes hosszú távon.Így Miko precíz orvos kezeire bíztam a beavatkozást. A gépemen a legnagyobb méretet kiválasztottuk, és leindult a folyamat.

Egy kicsit hosszabb időbe telt, amíg a hajamat sikerült levágni, mert Miko sem sejtette még, hogy az én hajam igencsak sűrű, és bonyodalmas a levágása – még géppel is…

Egy jó fél óra mulva sikerült végezni vele, de igencsak nagy kihívásnak bizonyult tanult kollégámnak..

Mikor először megérintettem, nagyon meglepődtem.. Nagyon rövid volt, szokatlan, és még idegen. Régen nem volt már ilyen rövid hajam…

De tudtam, hogy ez így pontosan jó, és nagyon kényelmes lesz minden szempontból…

Kezdem sejteni, miért van itt annyi rövidre vágott hajú emberke. ÉRdekes is, hogy 20 Euróért lehet venni  hajvágó gépet, a fodrászok pedig 40 ért vágnak hajat (nyílván más jellegűt, de akkor is)…

 

 

Egy hónap után végre sikerült lencsevégre kapni egyik lakótársamat. Már annyira nem ellenkezett, amikor meglátta a kezemben a kamerát, így aztán gyorsan kattintottam is párat, miközben az ebédet készítette elő.

A másik kínai kollégával még mindig nem ápolok olyan közeli viszonyt, hogy lefotózhassam. Talán egy hónap múlva…

A spanyol lakótársammal soha nem találkozok, csak ha bulik vannak,de akkor is hamar eltőnik a többi spanyollal, és általábna reggel 6ig “él”, aztán behúzza a sötételőket, és alszik délutánig. Aztán felkel, zuhanyzik, eszik, és kezdődik minden elölről…

Rajtuk kívül van még pár kedves szomszédom, akikkel majd minden nap találkozok.

Rajta kívül itt van még:

és van még pár különleges szomszéd, akiket még nem sikerült elkapni, mert elég gyorsan mozognak…

Viszont állandó lakói környezetemnek, és minden nap talákozunk …

 

Február 13.

A KISA (azaz mi:) ) újabb programot szervezett külföldi hallgatóinak! Ezúttal Tallinba.
Az út hétköznapra esett, ugyanis akkor sokkal olcsóbb az utazás, mint hétvégén(ez jellemző Finnországban).
Miko barátom az utolsó napon cserélt valakivel, aki visszamondta az utazást, így jól elszórakoztunk végig az út alatt – amikor éppen nem tanult röntgen vizsgálatot(és persze ez nem nagyon sikerült neki : ) ).

Busszal indultunk Helsinkibe a kuopioi városközpontból. Út közben többször megálltunk, mivel az utazási idő 6 óra, szükség volt több pihenő beiktatására.

Érdekes, hogy a főutak mellett lévő önkiszolgáló benzinkutaknál ugyanolyan boltok vannak ugyanolyan árakkal, mint bárhol, máshol. Éttermek és egyéb boltok is találhatóak ilyen helyeken.

A lelkes exchange hallgatók hamar elaludtak az útkezdete után nem sokkal, mivel előző este „before Tallin trip” party volt – hihetetlen, hogy milyen fantázianeveket ki tudnak találni a is a majd mindennapi bulik „racionális okának” … – Természetesen nekem sem kellett több, hogykihasználjam az alkalmat, pár vicces kép készítésére…

 

A buszunkban voltak még finnek is, akik az olcsó szeszesital szerzésének nem titkolt szándékával töltötték ki az üres helyeket a buszon.

Tallinban ugyanis lényegesen olcsóbb minden alkohol, mint Finnországban. Voltak érdekes arcok, akik a későbbiekben rendszeresen hozzánk csapódtak, valószínűleg a közös utazás kohéziós élményének hatására… : )

Első hosszabb megállásunk során egy összevont bolthálózatnál volt lehetőségünk nyújtózni, és enni, ahol még egy különleges(legalábbis nekem,de talán kevésbé a helyieknek) fa-boltba és bekukkanthattunk, és kipróbálhattunk pár érdekes dolgot.

 

Elég hűvös volt egész út alatt, mivel a szél erősen fújt. Ettől függetlenül elmondhatjuk, hogy szerencsénk volt, hiszen szinte végig sütött a nap.

 

 

A reggel 10 órai indulás ellenére este 6 körül érhettünk a kikötőbe. Már mindenki várta az érkezést, mert a 6 órás busz utat elég fárasztónak találták a „különböző népek” .

Végre leszállhattunk a buszról, amit mindenki kitörő lelkesedéssel fogadott, de csak amíg meg nem érezték a jéghideg északi szelet a kikötőben… Brrrrrrr… Már attól fázok, ha csak rá gondolok! : )

Leszakadva a többiektől, elindultam a nyugati részére a kikötőnek, ahol még némi naplementét sejtettem.

Pár kép után a többiek után siettem. A Galaxy-t (ami a hajónk volt) megpillantva, egy másodpercig csak álltam ott, hiszen otthon nem sok ilyen gépen utazik az ember. Körülbelül 10-11 emeletes lehetett, beleértve a rakodótereket is.

A kikötő terminál hasonló a repülőtéri terminálokhoz – amiben mi voltunk, körülbelül akkora, mint Ferihegy fapados terminálja…

Megkaptuk a beszálló kártyánkat, ami egyben a szoba kulcs is volt(egy vékonyabb másnes csíkkal) . Én 2 koreai lánnyal és egy koreai fiúval voltam egy szobában, ami kissé meglepett, ahogy a többieket is, hogy össze-vissza osztották be a szobákat, így elég sok vegyes szoba lett. A cseheknek felvetettem az ötletet, hogy mivel náluk is két fiú és két lány van, esetleg kicserélhetnénk a nemeket, legalább az ő érdekükben : ) . De a csehek hallani sem akartak ilyesmiről, mert ők mindenhol együtt vannak. Na, ezek a csehek – van összetartásuk, ez tetszik. Így aztán maradt az eredeti felállás. Elég sok ember jött el erre az útra a koreaiak közül, Mijin és Dziene is itt voltak. Az útlevelemet tüzetesen átvizsgálták és meg akartak tanulni minden szót belőle magyarul…

 

Beszálláskor ismerkedtem meg Dushen –el, aki Kenyából jött 3 hónapra – és még ezelőtt soha nem tapasztalta meg a havat, és nagyon élvezi általában. Ezen fontos tényen kívül azt is megtudtam, hogy Kenyában a privát felsőoktatás nagyon drága. Ő az egyik legjobb magánegyetemről jött, ahová rengeteg amerikai is jár. Egy félévért körülbelül 5000 Eurót fizet Business-managment szakon. Megerősítette azt az információmat, hogy az állami egyetemekre nagyon nehéz bekerülni és az állam jelöli ki, hogy ki milyen irányba mehet – hogy ne vesszenek el a tehetségek, ha már Kenya fizeti a taníttatásukat.

Az ellenőrzés viszonylag laza volt, az útlevelemre egy pillantást sem vetettek, hiába tartottam az ellenőröknek.Ahogy felértünk a fedélzetre, mindenki elkezdte keresni a kabinját.

Persze mindenkit véletlenszerűen helyeztek el, és több mint tíz perc bolyongás után lehetett csak ráakadni a többiekre. A hajónak volt 3 központi szintje, ahol az éttermek, boltok, bárok, és egyéb szórakoztató egységek voltak. Felette és alatta helyezkedtek el a lakó kabinok.

Az én szobaszámom a 8718-as volt, ami a 8. emeleten volt. A kabinok igen kellemes meglepetést nyújtottak. Elképesztően szépek voltak, és minden volt bennük, zuhanyzó, öltözködő asztal, LCD tv – sok csatornával -.

4 ágyat terveztek a kabinba, amikből kettőt nem is nagyon lehet érzékelni, amíg nem aktiválják őket(bár utána már igencsak kevés hely marad). Miután mindenki megtalálta a kabinját, és lepakolta a cuccait, megindult a csoportkeresés.

A legtöbb ember a kültéri erkélyen gyűlt, hogy láthassuk, ahogy elhagyja a hajó a kivilágított kikötőjét Helsinkinek.

 

Pár finn jött ismerkedni, főleg a lányokhoz. Velünk jöttek Kuopioból, és nyomát sem láttuk a szokásos finn távolságtartásnak .

15 perc múlva már a nyílt tengeren voltunk, és egyre erősödött a szél. A végén már csak a legbátrabbak maradtak, de végül mindenki bement a hideg szél miatt.

Lementünk a központi szintre, ahol az egyik boltnál már sorba állva várták az emberek a nyitást. Miko mondta, hogy nézzünk szét mi is…

Ez a bolt volt a vámmentes alkohol- és édesség bolt…Ahogy kinyitott, az emberek hömpölygő tömege nagy sodrással indul el befelé. Mi is bementünk szétnézni.Perszeleginkább alkohol volt.

Miután bevásároltak az emberek, megkerestük egymást, kijelöltek egy „közösségi kabint”, ami körül csoportosultunk, és indult a „kulturális ismerkedés”…

9 óra körül már lehetett találni szép számban jó hangulatban lévő finn utasokat, akiknek sikerült olcsó alkoholhoz jutniuk a hajón. Egyesek pedig elfáradva adták fel szobájuk megtalálását, és az egyszerűbb utat választották…

A hajón sok kedves kis dekoráció tenne vidámmá a hangulatot.

Minden szintnek más színe és hangulata volt..

Egy-két órán belül sikerült felfedeznünk a hajó fedélzetét…

A központi szintek első részeiben voltak a nagy szórakozó helyek, ahová 10 óra után ez emberek özönlöttek. Volt itt rulett asztal, nyerő gépek, nagy tánctér, meg jó sok öreg finn, mert hogy ez a szint a 40+ -as kategória volt.

A fiatalok számára a D I S C O szint 12 után nyitott ki, így addig minden fiatal az idősebb generációval „mulatott”. Tény, hogy a hajóút nem korlátozódott csupán a szállításra. Hamar meglátták a benne rejlő lehetőségeket. Az utazási irodákkal szépen kooperálnak ezek a hajózási cégek. Az utazási irodák busz számra viszik nekik az embereket, akik alig várják már, hogy egy kicsit kiszakadjanak a havas-hideg-sötét (és drága söráras) hétköznapokból. Egész szórakoztató központot létesítettek ezeknek az embereknek, élő zenével, tombolával, születésnaposok ünneplésével , és minden ilyesmivel, amit a Dáridóból mi is megszokhattunk (L. Lajcsi kivételes tehetségének köszönhetően) … : )

Érdekes volt látni, hogy az itteni idős generáció hogyan szórakozik. Táncoltak, mulattak, iszogattak, mint a fiatalok(és hajnalban egyéb érdekes dolgokat is csináltak, mikor már elérték azt a bizonyos alkohol szintet…)

Igyekeznek kielégíteni mindenféle igényt, így többféle szórakozó hely közül választhat a gyanútlan turista. A kevésbé kocsma hangulatra vágyók számára volt pár kisebb club, mint pl. nagy kedvencem, a jazz club, ahol élő jazz zenét játszottak, egy gyönyörű zongora és egy vokalista segítségével.

Ahogy egyre távolodtunk a parttól, és a növekvő hullámok ide-oda dobálták a hajót, rájöttem, hogy mégsem múlt el nyomtalanul gyermekkori tengeri betegségem. Nem tudtamm először, hogy mi ez az érzés, de mikor észrevettem, hogy az emberek egyik oldalról a másikra dülöngélnek ( és nem alkoholos befolyásoltság miatt), akkor rájöttem, mi a probléma…

11 óra körül megérkeztünk Tallinba, de persze nem engedtek leszállni, mivel a kapukat csak másnap reggel 8 kor nyitották – természetesen a profitmaximalizálás érdekében. Ezért olyan olcsó a kabin, hiszen mindössze 9 Euro egy éjszaka és egy oda – vissza út.

Mindenki kíváncsi volt a felső szinten a fiatalok szórakozó helyére. Elég vicces volt, hogy a tánctér mellett óriási plazma tv-ken lehetett nézni a CNN-t és egyéb tv csatornákat… : )

Nem volt egységes a fiatal korosztály összetétele ezen a helyen. Néhány idősebb hölgy is feltévedt – nem tudom, hogy a zene szeretete vonzotta-e fel őket, vagy más…

Ami viszont érdekesebb volt, hogy tolószékes fiatalok is feljöttek páran, kísérőikkel. Itt északon a fogyatékos embereknek sokkal nagyobb mozgástere van, és persze sokkal könnyebb dolga, mint otthon. Mindenhol tudnak közlekedni, az egyetem összes kilincse nagyon alacsonyan van, ami szintén az ő könnyebb közlekedésüket segíti elő, minden épületet meg lehet közelíteni pallón, és a buszok is kivétel nélkül megfelelnek a mozgáskorlátozott feltételeknek.

Tehát elmondható, hogy valamennyire be tudnak kapcsolódni a társadalmi életbe, – legalábbis a nem megfelelő feltételek már nem jelentenek kizáró okot. És a társadalmi elfogadottság is sokkal nagyobb természetesen…

A parti helyeken azt szeretem, hogy nem lehet dohányozni, és érdekes módon a zene sem fülsüketítően hangos. Így ott beszélgettünk az emberekkel, míg páran táncoltak.

Ekkor bonyolódtam bele egy mélyebb témába egy szlovák lánnyal. Nevezetesen a szlovák-magyar viszonyba… Elég magyar ellenes kijelentései voltak, és Ficót istenítette folyamatosan, és azt kérdezgette, hogy miért nem hajlandóak a magyarok szlovákul beszélni, ha egyszer ott laknak… Nem akartam olyan gorombán reagálni, mint ahogy a lány támadásba kezdett. Nyílván ez egy nagyon érzékeny téma mind a két fél számára(nekem is voltak személyes negatív tapasztalataim, mikor konlfiktusba keveredtünk néhány szlovák legénnyel). Ezért azzal érveltem, hogy nem hiszem, hogy a múlton vekengve meg tudjuk azt változtatni, és sokkal inkább az lenne a feladatunk, hogy a szélsőséges nézetek felől elmozduljunk egymás irányába, közös munkával. Közöltem vele, hogy ezt látom egyetlen megoldásnak, és azzal, hogy a gyűlöletet szítjuk egymásban, folyamatosan tesszük tönkre nem csak a másik- de a saját életünket is. A nemzetiség identitás nagyon fontos, és hiszek abban, hogy van olyan módja a kifejezésének, mellyel nem sértünk másokat, sőt, hozzáadunk másokhoz, miközben mi is többé váluk a tanulás folyamata során másoktól. Miközben többet ismerünk meg mások kultúrájából, igyekszünk többet mutatni sajátunkból. A szlovák-magyar viszony egyetlen lehetséges rendezése az, ha az újabb generációkat már úgy neveljük és tanítjuk, hogy képesek legyenek együtt dolgozni a szomszéd országgal -és felül tudjanak emelkedni azon a politikán, amivel egyesek a hatalom és erő megtartása és gyakorlása érdekében igyekeznek fenntartani az ellenséges viszonyokat – , egy új, jobb világért, mely a közös gazdasági (így jóléti) növekedéshez is hozzásegít minket. Mindez az emberek fejében dől el, ezért nem mindegy, hogyan állunk hozzá.

Ha most bárki is azt gondolja, hogy „hát igen, ez szép, és jó, de a valóságban ez nem így megy” akkor megosztom néhány tapasztalatomat. Idén immáron 3. éve megyek Szlovákiába, Baseball táborba a GoodSportsInternational önkénteseként. A tábort amerikaiak szervezik a szlovákoknak, és most már a magyaroknak is… : ).

3 éve, mikor legelőször mentünk, vegyes érzelmek kavarogtak bennem, a szlovák-magyar viszony miatt. Mikor megérkeztünk, és megtudták a szlovákok, hogy magyar vagyok, hirtelen máshogy kezdtek viselkedni. Volt pár nagydarab, kopasz szlovák srác, ,akiket kifejezetten szerettem kerülni, mert valahogy furcsán néztek. Viszont a tábor jellege miatt folyamatosan érintkeznünk kellett, mivel én fordítottam, és bármi volt, mindig ki kellett állnom az élre…

A magyar srácokban is volt egy jó adag „felvidék ellenes” érzés – habár nem hiszem, hogy sok tapasztalatuk lett volna velük szemben( a közhangulat ugye) -. Az idő teltével azonban észre lehetett venni, hogy vannak mind magyar mind szlovák oldalon olyanok, akik nem foglalkoznak sokat „ősi gyökereikkel” , és szívesen segítenek egymásnak, és szórakoznak együtt. Szerencsére ugyanez volt a szervezők között is, a nyitottabb szlovákokkal hamar összebarátkoztam, és nagyon jó viszony alakult ki közöttünk. Az edzések során én tanultam a szlovák szavakat, amikkel bíztathattam a szlovák gyerekeket, míg szlovák kollégáim a magyar szavakat gyakorolták, hogy bíztathassák a magyar gyerekeket. A srácok egymással úgy kommunikáltak, ahogy tudtak: mutogattak, rajzoltak, és némi angol-német vegyített nyelvet is bevetettek…

A tábor végére nagyon szoros kötelék alakult ki közöttünk, hiszen együtt voltunk egész nap szlovák társainkkal, és mindent közösen csináltunk, mint egy csapat. Még a kopasz, nagy darab srácokkal is összebarátkoztunk, és egyikük annyira megkedvelt minket, hogy mikor elbúcsúztunk, néhány krokodil könnycsepp is kiült az arcára, miközben erőteljesen magához szorított …

Úgy gondolom, hogy bár nem egyszerű, és nagyon sok munka – és legfőképpen akarás- , de ha eléggé elszántak vagyunk, szépen lassan lerombolhatjuk ezeket (magunkat is korlátozó) falakat…

Csináltam még pár képet az ESN team-ről, aztán indultam vissza ,hogy lepihenjek a hosszú nap után.

Út közben találkoztam pár érdekes finnel, akik elég nehézkesen haladtak, és valószínűleg a cél sem volt ismert számukra. Találkoztam még June –al is, aki a koreai fiú kabintársam volt, és szemmel láthatóan jól érezte magát újdonsült finn barátai társaságában (bár az is látszott ,hogy kevésbé bírja az alkoholt), közölte, hogy ő nem jön velünk haza, mert barátai meghívták Helsinkibe jégkorong meccsre, és ő ott tölti a hétvégét…

Elértem a kabinomhoz, nagy nehezen sikerült bejutnom – mivel a mágnes kártya behelyezésének van egy különleges technikája és sokat kell vele gyakorolni, hogy menjen-, majd vettem egy jó meleg zuhanyt, és felmásztam az ágyamra, és egy kis kellemes jazz társaságában álomba merültem.

 

Február 14.

Végre Tallin!

Reggel, mikor felkeltem, June kérdezte, hogy mikor menjünk ki. Mondta, hogy kinéz, hogy állnak a többiek. Visszajött és mondta, hogy még mindenki alszik, semmi mozgás és az idő sem a legszebb(ekkor még nem tudtuk, hogy azért nincs mozgás, mert már mindenki elment). Mondtam, hogy akkor jó, ráérünk indulni, hátha jobbra fordul az időjárás.

Kilenc körül hagytuk el a hajót, és indultunk felfedezni a várost.

Nem kívánok sokat írni a városról, érdemes ellátogatni, az óváros rész gyönyörű, de azon kívül már kevesebb a látnivaló.

A várost pár éve kezdték el felújítani, a turisták csalogatásának nem titkolt szándékával. Igazán kellemes légkörű kis városka lett e törekvésből…

A koreai szekcióval tüzetesen bejártuk a környéket, persze rendre lemaradtam, a képek készítése során. A városban összetalálkoztuk a többiekkel, és megdöbbenve tapasztaltuk, hogy sok kis csoport volt, és úgy szaladgáltak a városban, mivel senki nem találta a többieket, így teljesen szétdarabolódtunk…

Délutánra, mire visszaértük a beszállásra, már egész jó idő volt, csak a szél fújt nagyon erősen. Indulás után még gyönyörködtünk Tallin és a tenger szépségében.

 

A vissza út sokkal rövidebb volt, és leginkább azzal telt, hogy a darabokra szakadt csoportok megosztották egymással élményeiket. Mire Helsinkibe értünk, már a napból is egyre kevesebb látszott.

 

Utoljára készítettem még pár képet a lemenő nap sugarairól, ahogy a kikötő építményeit átszövik fényükkel…

Mikor kiszálltunk, hihetetlen mennyiségű sört cipelő emberek hada között kellett valahogy kiverekednünk magunkat.

Aztán a busz megtalálása, jentette a következő kihívást.

A hajóút pedig folytatódott, buszok hozták a következő tömegét a „kikapcsolódni” vágyó embereknek, akiknek a Galaxy ismét egy egész éjszakán át nyújtja majd szolgáltatásait …

A hazaúton már mindenki ismert mindenkit, így kisebb klikkekbe tömörülve beszélgettük át a röpke 6 órás haza utat. Megvitattuk az egészségbiztosítási rendszereket a különböző országokban, lehetséges alternatívákat, kimeneteleket, és hogy melyik országhoz melyik passzol a leginkább. Beszélgettem egy sráccal az oszcilloszkópos vizsgálatokról – meg is lepődött, hogy szociológusként tudom, hogy mi az a négyszög jel, és hogy mi a különbség az NPN és PNP tranzisztorok között… : ) Megvitattuk az orvosok jövőjét is, valamint a korrupciót. Valamennyien, akik a volt keleti blokk országaiból származtunk, egyetértettünk, hogy a korrupció igen komoly méreteket ölt az országainkban, és hogy nagyon sok időbe fog telni, amíg eltűik (ha egyáltalán eltűnik). Ashley volt az egyetlen közöttünk, aki Ausztráliából jött, és fogalma sem volt róla, hogy miről beszélünk, és ámulva figyelt, hogy mik vannak a mi országainkban. Persze, mindenki tudott izgalmas történeteket mesélni, miféle korrupciós játékok mennek odahaza…

Végül megkértük a buszvezetőt Mikoval, hogy álljon meg az egyetemnél, mert Neulamakiba tartott úgy 70% -a a busznak… 23.30 körül érkeztünk a Prizmához( a nagy bevásárlóközponthoz az egyetemnél), ahonnan gyalog mentünk fel a „nepáli hegyre” ,ahol laktunk.

Kimerülten csúsztattam a zárba kulcsomat, és örültem, hogy végre kipihenhetem magam ezután az izgalmas út után…

 A tallini képgalériát az alábbi képre kattintva lehet elérni:

 

Tallin Trip

Február 9.

A hétvégén egy kisebb kirándulásra mentem a környéken. Mivel bent lakunk az erdőben, nem sokat kell menni ahhoz, hogy igazán szép helyekre jussunk. Rengeteg kiránduló út és ösvény van ezen a részen. És a nap minden időpontjában lehet itt találkozni emberekkel.

Bár így is elég extrém a környezet, mikor megpillantottam egy ösvényt az erdőbe, úgy döntöttem, nem megyek a „szokásos” úton, hanem megnézem azt, biztos több érdekes dolog van, amit lehet fotózni. Ami azt illeti ,volt is. Egy gyönyörű erdő(ahogy a többi rész is az), és az ember azt se tudja, hová nézzen, minden annyira tökéletes, mint azokon a háttérképeken. De mégis más élőben megtapasztalni…

Már fél órája haladtam az ösvényen, és nem egészen tudtam magam behatárolni, hogy hol lehetek a térképen, mivel nem volt iránytűm, és a nyom kanyargósan vezetett az erdőben.

Nemsokára egy tisztáshoz értem, ahol egy érdekes látvány fogadott. Egy finn úr állt az út közepén. Gondoltam, megkérdezem tőle, hogy merre is vagyok.

Ahogy közelebb értem, láttam, hogy egy szatyor van mellette, tele sörrel, és a kezében lévő kibontottból kortyolgat közben. Ott állt a semmi közepén, miközben kortyolgatta sörét. Lassítottam, és óvatosabban közelítettem meg e fura finn figurát. Mikor odaértem, hangosan köszöntött finnül, mire visszaköszöntem, és elkezdett valamit gyorsan magyarázni, mire közöltem vele, hogy nem annyira értem finn nyelvet. Erre készségesen kapcsolt angolra, és úgy folytatta, mit sem veszítve a tempójából.

- Nagyon nyugodt és tiszta itt minden, szeretem. – mondta.

- Igen, valóban. – helyeseltem.

Aztán megkérdeztem, hogy merre vagyok, a térképen már nem voltam rajta, és az ösvény erdőből kivezető vége még úgy 5 km-re lehetett.

Így aztán megköszöntem az útbaigazítást, és visszafordultam. Ahogy lépkedtem vissza az ismerős havas folyosón, azon gondolkodtam, hogy ha már a finnek is így nyugalomba menekülnek, itt, ahol igazán nyugodtnak mondható az élet, akkor már tényleg gondok vannak. És mi van a nagy és nyüzsgő városokban élő emberekkel …?

Február 7.

 

A héten komoly problémák merültek fel a KISA egy programjával kapcsolatban. A lappföldi útra ugyanis elég furcsán foglalták le a szállást. Drága volt, és ráadásul a legnagyobb szálláshelyeket bérelték ki, ami azt jelentette, hogy ha nem telt meg minden faház, akkor is ki kellett  fizetni az egészet…

Thoumas eléggé feszült volt, ugyanis deficit esetén a KISA fél éves költségvetése rámenne erre az útra…  Javasoltam neki egy rögtönzött megbeszélést, de úgy tűnik, ez itt annyira nem népszerű, mert mondta, hogy úgyis mindenki elfoglalt és senki nem jönne el. Így aztán a levelező listán keresztül szavaztunk. Persze a szavazás nem úgy alakult, ahogy Thuomas várta, ezért még nagyobb gondba került. Javasoltam neki, hogy tárgyaljon újra az utazási irodákkal, mert nem hiszem el, hogy nem lehet máshogy megoldani ezt az egészet.

Erre másnak hív, és közli nagy boldogan, hogy mennyire büszke magára, mert beszélt az utazási irodával, és sikerült egy új – sokkal kedvezőbb- megállapodást kivívnia… : ) Hát igen… én is megveregettem a vállát, mikor legközelebb találkoztunk…

Február 5.

Igen komoly havazás volt a héten. Szerencsére a legeldugottabb helyekre is járnak a hókotrók, sűrű havazáskor naponta többször is. Ilyenkor egész nap ezeket a gépeket lehet látni mindenhol, eltolják a havat nagy falakba az utal szélén, és só helyett apró köveket szórnak, a jobb tapadás kedvéért, amit – hihetetlen, de igaz- nyárra összeszednek…

 A hó sok helyen akkora volt, hogy könnyedén eltorlaszolhatta volna a bejáratokat…

Hát igen… ez azért mégis csak Finnország… : )

Február 4.

Pár német lány meghívott ebéd közben minket az esti Karnevál partira, aminek a lényege, hogy mindenféle viccesebbnél viccesebb ruhát felöltve kell megjelenni. Miko barátommal el is indultunk délután keresni valami tréfás ruhát. Találtunk is párat, így már csak választani kellett. Ami engem illet, vettem egy 1920 –as évek beli női hálóruhát, ami igen csak nagy sikert aratott az embereknél…

Ekkor ismerkedtem meg Mijinnel, aki egy végtelenül nyitott, és aranyos Dél-koreai lány. Szintén szociológus, és szintén nagy fotós, így aztán hamar megtaláltuk a közös témát.

Az este nagyon vicces hangulatban telt, különböző játékokat tanultunk egymástól, és kisebb-nagyobb csoportok beszélgetéseitől volt hangos a ház ezen az estén. A környékről összegyűltek az erasmus lakók, mivel 85%-uk Neulamakiban él(talán ezért is hívják egyesek erasmus kolóniának ezt a helyet : ) ),így biztosított volt a jó hangulat…

 

pár kép :

 

 

 

carneval_party